Columbia & Ecuador - Negyedik nap - Kirándulás a La Mano-ra és siklóernyőzés

---

Ez egyszerre volt nagyon nehéz nap fizikailag és lelkileg egyaránt ès egyszerre szabad és felemelő.



Onnan indult a nap, hogy kaptunk egy fantasztikus reggelit, amii a kertben termett gyümölcsökből és zöldségekből készült. Közben megbeszéltük, hogy nem bonyolítjuk túl a napot, csak felkirándulunk a hegyre aminek a lábánál laktunk és fent siklóernyőzünk.



Akkor már el kellett volna gondolkodnunk, amikor a srác aki leszervezte a siklóernyőzést megkérdezte, hogy mikorra küldjön értünk kocsit és amikor erre azt válaszoltuk, hogy nem kell kocsi, mert jól fog esni egy kis séta a sok utazás után és srácnak kikerekedett a szeme és azt kérdezte, hogy tényleg? Hát persze, hiszen csak 4 km, azt simán lesétáljuk…

Hát kb 500 méter után megértettük, hogy nem kalkuláltunk az 500 méter szintkülönbséggel a 4 kilóméteren, valamint 97%-os páratartalommal, ami így együtt a tervezettnél gyorsabban fogyasztotta el a levegőnket. De a két kelet-európai gringót, aki felmenői között olyan nevek vannak, mint Toldi vagy Chuck Norris, nem adja fel. Ha nincs út, majd csinál, ha nincs víz, majd fakaszt…



Szóval felértünk egy óra hegymenet után, ami amúgy csodálatos volt és kár lett volna egy dzsippel átszaladni azon a tájon. Felértünk a bejárathoz, ahol egy Coronita gyorsan le is csúszott. Onnan már hagytuk rábeszélni magunkat, hogy dzsipbe szálljunk és úgy menjünk tovább. Hát nem bántuk meg. Olyan meredek úton vittek fel, ahol az összkerekes terepjáró is megizzadt. És amint megérkeztünk egyből át is ültettek egy másik dzsippbe, amivel elindultunk tovább felfelé a siklóernyő bázisra. Addig vittek ameddig autóval lehetett, majd onnan még 15 percet másztunk fel a hegyre. Ott már nem csak a mászástól vert a szívünk hevesebben, hanem ott már kézzel fogható közelségbe került az indulás. Kristóf még soha, én egyszer kb 10 éve Nepálban a Himalayan siklóernyőztem eddig.

Csodás volt a panoráma.



Aztán felszálltunk. Az elején még nagyon élveztem, aztán egyre magasabbra mentünk, egyre dinamikusabban, az már kevésbé tetszett. A kommunikációnkat a sráccal, aki vitt, jelentősen nehezítette, hogy annyira tudott angolul, mint én spanyolul, így nehezen találtunk közös metszetet. Az elején még ez nem is volt annyira probléma, amikor az ok és a fantastic szavak kellettek csak, aztán eljött a pont amikor úgy éreztem, hogy eljött a pont amikor szerintem megkaptam a pénzemért azt az élményt amire vágytam és köszönöm nem kell több. Ekkor a please landing-ot úgy tűnt megérti, mert elkezdtünk süllyedni és a leszálló hely felé indultunk. Újra bekapcsolta a gopro-t is a leszálláshoz. Ekkor kezdem kicsit kikönnyülni és ismét élvezni a repülést, hiszen azt gondoltam, hogy már látom a végét. Hát tévedtem. Amikor egészen közel voltunk, szinte éreztem a talajt a lábam alatt, hirtelen emelkedni kezdünk megint. És újra és újra. És egyre magasabbra mentünk újra. Na itt már kicsit sem élveztem és azt gondoltam, hogy szórakozik csak, hiszen szoktak ilyet a szerencsétlen turistákkal. Reméltem, hogy az egyszerűen megfogalmazott szavakat csak megérti, ezért a “no funny” és a “please landing now” mondataimra sajnos az “ok, but difficult” választ kaptam. Sajnos megértettem, hogy nem szórakozik, hanem tényleg nem tud leszállni és látszólag már ő is feszült volt. Utána kussoltam és elengedtem az egészet. Borzasztó érzés ennyire kiszolgáltatottnak lenni a természetnek és egy olya embernek akivel még rendesen kommunikálni sem tudok közben. Az a mondat jött csak elő bennem többszór amit Kristóffal már többször mondtunk egymásnak, hogy nyugi, fent nem maradt még senki… És abban bíztam, hogy ő is szeretne még sokat élni, nem csak én és reméltem, hogy nem szerelmi bánata van, miközben elhatározta, hogy úgy lesz öngyilkos, hogy közben egy gringót magával ránt a halálba…

Végül 6-ik próbálkozásra 11 perc után (mert a kamera végig ment) sikerült leszállni.



Aztán jött Kristóf is lefelé. Akkor én már biztonságban voltam a földön és így néztem végig ezeket az átstartolásolat, mert bizony ők sem tudtak leszállni. Talán annyival volt még rosszabb, hogy amikor közel voltak az én emberem a földről magyarázott az ő emberének, így azt tudtuk gondolni, hogy az övé kevésbé rutinos…

Végül amikor leszálltak és elindult felém már gyalog akkor a “megöllek baszki” volt az első mondata felém. Ebből azt gondoltam, hogy neki is voltak nehéz percei…



Amikor újra tudtuk mozgatni az újjainkat, mivel úgy kapaszkodtunk végig, hogy úgy kellett lefejteni a hevederről, elindultunk végre lefelé, gyalog és dzsippel.



Visszaértünk egy szinttel lejjebb ameddig a turisták mennek. Volt ott étterem, bár, kilátó is, mi pedig örültünk az életnek.



Teljes egyetértésben gyorsan kerestünk egy helyet egy gyors rapézáshoz, ami nagyon kellett, mert szépen sikerült integrálnia az élményt és nem csak a nehéz részén pörögtünk, hanem meg tudott jelenni a repülés szabadsága és élménye is.



Na de itt még nem ért véget a kaland számomra, mert láttam a térképen, hogy van lefelé egy gyalogos út is, azon a szakaszon ahol felfelé dzsippel mentünk. Kristóf mondta, hogy köszöni neki ennyi elég volt és még amúgy is haza fogunk lentről sétálni, az éppen elég lesz, ezért ő biztosan kocsival megy le.



Én viszont vérszemet kaptam az újabb kalandra és vágytam is kicsit egyedül lenni és kipróbálni magamat. Elindultam hát gyalog. Elég meredek volt, de egészen jól ki volt építve/taposva az ösvény lefelé. Nem győztem képeket készíteni, olyan csodás volt keresztül menni a banán és kávé ültetvényeken. Aztán jött egy gondolat, hogy hát ez nem is nehezebb, mint a kék túra egy-egy szakasza, ami után a következő pillanatban már ott is volt keresztben az úton egy kígyó. Nem volt nagy, de azért kígyó és hát nem mindig a méret számít. Vaciláltam, hogy mit csináljak. Ahhoz már sokat jöttem le, hogy visszaforduljak, meg különben is… Kerestem egy hosszabb botot végül, hogy motiváljam az áthaladásra, de mire odaértem, láttam, hogy szép komótosan csúszik már át a túloldalra, így kivártam és tovább mentem. Ez éppen elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy nagyobb tisztelettel és figyelemmel legyek a dzsungel iránt. Meg is néztem minden lépésemet ezután. Aztán amikor már kb az út felénél voltam egyszercsak ott van előttem egy hatalmas, a tenyeremnél jóval nagyobb pók, mint később megtudtam egy tarantula… Természetesen mindent fotóztam, jó turistához illően. Gondolkodtam mit csináljak, mert előttem haladt velem egy irányban. Kitaláltam, hogy olyat lépek meg amire biztosan nincs felkészülve és egy óvatlan pillanatban, amikor úgy ítéltem meg, hogy egy pillanatra nem figyel, elfutottam mellette. Onnantól már nem volt újabb izgalom, lent már várt rám Kristóf, aztán hazasétáltunk.



Mindketten durván leégtünk és kifáradtunk mire visszaértünk a szállásunkra, ahol addigra feltöltötték vízzel a medencét, ami nem volt melegnek mondható, de szerintem hideg víz még nem esett ennyire jól mint akkor.



Hát megint nem kellett altatni minket és 9-kor már aludtunk is…

---