A hetedik nap

---

2006-03-19 Szombat Neidenelven 0 fok

Felkeltünk reggel a szokásoknak megfelelően. Reggelizni mentünk hasonlóképpen. Bjoernar beteg, 37 fokos láza van meg nagyon-nagyon köhög/tüsszög, és igazi férfiként ma ágyban marad. Nem is reggelizett velünk.

Viszont korai távozásunk miatt ma megyünk kutyaszánozni!

Égett a kezünk alatt a lapát, hogy mihamarabb kész legyünk. Etetés után felszerszámoztuk a kutyákat, kitakarítottuk a szánt, és elindultunk
VOLNA. A koncepció szerint Merethe megy elöl 5 kutyával, én utána 3 kutyával, Balázs meg utánunk 2 órával, mert összesen csak két szán volt, és én mentem először. Az egész kutya-szán-én komplexum le volt horgonyozva, és ki volt kötve egy fához. Mikor Merethe nekilódult felkaptam a horgonyt, és a kötél megfeszült. Balázsnak ugyan elmondta, hogy mit kell csinálni induláskor, de egy percbe tellett, mire ki tudtuk kötni az elvileg magától oldódó csomót.

Merethe egy fiatal, tapasztalatlan kutyát rakott be vezérnek, hogy az gyakorolni tudjon, ezért mire végre utolértem őket a kanyarban, a lelkes, de neveletlen vezér egy óriási átláthatatlan masszává változtatta a szánt azzal, hogy kétszer lendületből körbefutotta azt. Jó kezdés.

2 perc alatt sikerült rendezni a sorokat. És nekilódultunk VOLNA. Most már sikerült elindulnom, amikor kellett, de az egyik kutyám valamiért megmakacsolta magát. Kettő próbált húzni, erőlködtek, ahogy bírtak, de a harmadik máshogy gondolta a túrát, és folyamatosan négy lábbal fékezett. A végeredmény az lett, hogy akkor mentünk előre, ha toltam a szánt. Kb. 3 perc ilyetén erőlködés után megszületett a döntés: cseréljük ki az engedetlen kutyát. Ha másra nem is, de arra feltétlenül elég volt ez a rövid idő, hogy olyan helyre érjünk, ahol az általunk választott ösvény mentén méteres hó volt.

Jó 10 perc szügyig érő hóban mászkálást, és két kutyacserét követően újra menetkészek voltunk. És végre el is indultunk VOLNA. Milyen telhetetlen vagy, tényleg elindultunk.

Innentől a kirándulás csodálatos volt, kár, hogy nem vittem fényképezőgépet, mert a nagy sietségben elfelejtettem. Igazi hófödte tájakon haladtunk keresztül, olyan vidéken, ahol hetek óta senki sem járt, és az egyetlen emberhez köthető nyom a szánjainktól származott. Az idő kifogástalan volt, - pár fok szikrázó napsütés, minden, amit egy elsőszánozó csak kívánhat magának.

A vezetés egyébként messze nem olyan könnyű, mint azt képzelnétek. Nem csak állni kell és gyönyörködni a tájban. Az emelkedőkön a kevés kutya miatt gyakran kellett tolni a szánt, és kanyarban lejtőkön néha igencsak kerestem az egyensúlyt.

Összesen 20 km volt a túra, és a fordulóponthoz, a környék legmagasabb hegycsúcsához érve lenyűgöző volt a panoráma. Sehol egy felhő, csak egy-két birka zavarta meg az otthoninál jóval világosabb-kék eget. Merethe ekkor közölte, hogy siessünk, hogy hazaérjünk a vihar előtt. Vihar? Milyen vihar? Az valamilyen TV-műsor, amit látni akar?

Ismertek. Szerintetek sikerült hazaérni a sarki hóvihar előtt, szerintetek volt rajtam sapka? Nem.

A visszaúton két dologra kellett figyelni, 1 hogy ne hajtsak rá a lejtőkön a kutyákra (fékezni kellett, mert oda úton másztunk hegyeket), 2 hogy ne hajtsak rá a kutyákkal az előttem levő szánra. Ha mindkét eseménynél összeadom a legkisebb számot centiméterben, ahogyan megközelítettem a tiltott állatot/tárgyat, akkor 5-öt kapok. De jól csináltam, mert Merethe éppen akkor nem nézett hátra, és nem buktam le. Hihi.

A vihar menetrendszerűen érkezett, közel 100 km/h-s széllel, és hóval. 20 percet mentünk úgy, hogy 10 métert nem lehetet látni, és azt is csak az 5 ujjú kesztyűmön keresztül, amivel az arcomat takartam.

Mire visszaértünk úgy néztem ki, mint egy hóember. A hajam keményre, és fehérre fagyott, a füleim pedig nem voltak értékelhető állapotban. Gyorsan visszatettük a kutyákat a helyükre, és bementünk melegedni.

Szegény Balázs nem tudta kipróbálni, mert a viharban a torony nem adott felszállási engedélyt. Talán majd holnap, ha jó idő lesz.

Délután sziesztáztunk, és dolgozgattunk a projekten egy kicsit.

Este tradicionális rénszarvaslevest ettünk tradicionális bogyóból készített helyi édességgel, aminek képtelen vagyok megjegyezni a nevét. Átjöttek Merethe rokonai a faluból, az édesanyja és a nővére. Kiderült, hogy holnap (azaz ma) önkéntesen segédkezni fogunk egy helyi (de lehet, hogy nagyobb) sífutóversenyen. Sajnos nem a sajtópáholyban, hanem a falu tornatermében kaptunk helyet, és nem fényképezni, hanem felszolgálni kell majd.

Meglátjuk, hogy milyen lesz, a verseny egyébirányt 3 óra múlva kezdődik.

---