Új-Zéland, déli sziget

---

február 20. - március 6.

Gondoltam azért még írok róla, bár a képeket már felraktam útközben, de egy kicsit még utólag beszámolok... A képek ugyanazok, amik már fenn voltak, csak nem Auckland-del kezdődik itt, hanem a szarvasokkal. A képre kattintás megnyitja a nézegetőt, úgy lehet nezegetni.

Először is Ausztráliában végül megláttuk, hogy hogy néz ki a madár, ami a fémes hangot adja, és kiderült, hogy az a szarka szerű feketefehér az, ami rengeteg van az utak mentén.

Szóval, két hetet töltöttünk a déli sziget felderítésével, ami nem volt arra elég, hogy teljesen bejárjuk a szigetet, de a déli felét egész rendesen megnéztük. A déli sziget kb másfélszer akkora mint Magyarország, és kb egymillióan laknak rajta, szóval egy eléggé kihalt hely. Az egész Új-Zélandot átszelő "autópálya", a State Highway One egy sima kétsávos út, amin a nagyobbnak számító kisvárosok környékét leszámítva kb. 5-10 percenként jön szembe valaki. Elég sok a kisebb-nagyobb patak, amiken egysávos hidak vezetnek át, de hát ilyen forgalom mellett minek kéne két sáv?

Sokat aludtunk a kocsiban, elismerem. Jó, jó, autóban aludni szar, de ingyen van. És nem, nem az a baj, hogy kevés a hely, bár mindenki ezt kérdezi, hanem az, hogy csak egy pozícióban lehet kényelmesen feküdni, háton. Szóval ebben pozícióban feküdtünk nagyrészt Új-Zélandon. De azért pár naponta egy-egy hostelben is megaludtunk, hogy a gerincünk ne szenvedjen maradandó károsodást. És nem a kocsiban, hanem egy kempingben felallított lakókocsiban aludtam a legrosszabban (akkor még úgy volt, hogy életemben a legrosszabban, de hát akkor még nem is sejtettem semmit az indiai hálókocsikról...), de ez az északi szigeten történt, szóval most nem mesélem el.

Ahogy elhagytuk Christchurch-öt, rögtön kiderült, nem csak egy legenda, hogy baromi sok a birka. Ami viszont meglepett, az az, hogy baromi sok ezen kívül a tehén és a haziasított szarvas IS. Első nap gyakorlatilag ennyi történt, hogy ezt megfigyeltük, valamint este stresszelve hisztiztünk két dolog miatt.

Egyrészt elfogyott a benzinünk (már feküdt a mutató) és sehol nem találtunk benzinkutat, mert csak birkák voltak, más nem, de tényleg. Végül találtunk egy kutat, ahol nem tankoltunk, mert bár biztosra vettem, hogy benzines a kocsi, a tank mellett rengeteg japán írásjel között annyi volt latin betűkkel, hogy DIESEL (gondolom az volt japánul, hogy "dieselt tankolni tilos!"), és a kölcsönzős nem vette fel a telefonját, hogy megkérdezzük, mi legyen.

Másrészt, azon hisztiztünk, hogy hol is álljunk meg a kocsiban alvás céljából. Később belejöttünk egy kicsit, de azért mindig bénáztunk egy kicsit, főleg miattam, elismerem. Mert olyan helyet kerestem volna mindig, ami nem teljesen kihalt (biztonsági okokból), de egyúttal nem is túl forgalmas (hogy nyugodtan lehessen pihenni). Ilyen hely Új-Zélandon NINCS! Vannak kis városok meg kihalt birkalegelők, minden átmenet nélkül. Első este éppen ezért egy város (Geraldine) határában aludtunk az út mellett.

Hajnalban nagy teherautó-forgalomra keltünk, és megneztük, hol is aludtunk. Geraldine egyetlen nevezetessége a posta, még az utikönyvben is benne van. Egy kicsit sem érdekes, amúgy. Tankoltunk, benzint, a japánok meg szórakozzanak mással!

Amúgy sűrű ködben indultunk, amiből pár kilométer után egy pillanat alatt kiértünk, onnantól szép idő volt egész nap, és ez még más napokon is így volt, hogy reggel felhős-esős, aztán egyszer csak kisütött a nap, és onnantól nyár.

Két tó mellett haladtunk el, nevük Tekapo es Pukaki, tudom, nem vicces nevek ezek, de én egy kicsit megis mosolygok rajtuk, nemtom miért... Úgy néznek ki, hogy türkiz víz (mikroszkópikus kőzúzalék lebeg benne, amit a gleccser csiszolt le valahol a hegyről) es a háttérben havas hegycsúcsok (a Déli Alpok), ami sajnos azt eredményezte, hogy több hétig nem tudtam leszokni róla, hogy a "Magas hegyek közt, hol a tenger hupikék, Ott laknak ők, a Törpikék" kezdetű számot énekeljem, dúdoljam és fütyüljem. Végül sikerült leküzdenem, de lehet, hogy most újrakezdődik, hogy így leírtam...

Ezután megtekintettünk egy Clay Cliffs nevű képződményt, ami valakinek a telkén belül volt, és ezért kiírta, hogy fizessünk belépődíjat, de nem találtuk meg, hogy hol, szóval nem fizettünk, bevallom. Más helyeken később láttuk, hogy kiraknak becsületkasszát szétrobbanthatatlan fémből, hogy járuljunk hozzá a fenntartáshoz (bár nemtom mit kell fenntartani egy természeti képződményen), a Clay Cliffs-esek is tehették volna ezt, nem mintha máshol fizettünk volna. Úgy éreztük nekünk nagyobb szükségünk van arra a pénzre...

A Clay Cliffs egy nagy agyaghegyből kimosódott szurdokrendszer, az egész nem túl nagy terület, és a kis szurdokok nagyon meredekek, ezért igazi halálfélelmem volt, amikor egy helyen felmásztam, majd megfordultam és biztosan éreztem, hogy itt nem jutok le élve. Már éppen azon gondolkodtam, hogy hogy fognak helikopterrel kimenteni innen, amikor végülis inkább megpróbáltam lemenni, és egész jól sikerült. Csak pár kissebb zúzódást szereztem és egy kőlavinát zúdítottam a csajomra, aki lent várt, de hát ez mindenkivel előfordulhat.

Néztünk sziklarajzokat, eredeti maori cucc, nagyrészt értelmezhetetlen krikszkraksz, amibe belemagyaráznak valamit, meg néhány nagyobb értékelhető terület, amit kivágtak a sziklából és most valamelyik múzemban vannak. Szóval gyorsan tovább is álltunk.

Még ugyanaznap megtekinthettük az első új-zélandi szivárványt, ami több színből áll, élesebb és sokkal közelebb van, mint a magyar... Még a hegyek előtt van, nem messze, valahol a látóhatáron. Sőt, néha kettő van egymásban. Ezen kívül még az történt, hogy vettünk előregyártott salátákat egy szupermarketben, ami annyira jó ötletnek bizonyult, hogy ezután koncentrálnunk kellett, hogy ne minden nap ezt tegyük.

Oamaruban aludtunk, reggel egy kilátópontról megtekintettük a várost és itt hallottuk először a hülye géphangú madarat, utána megtekintettünk egy pingvintelepet, ahonnan a pingvinek hajnalban elúsznak és csak este jönnek haza, de egy otthon maradt (gondolom másnapos volt vagy ilyesmi), szóval megtekintettük Őt, és egy fókát is, aki éppen akkor szállt partra. Innentől kezdve rengeteg fókát láttunk és jó néhány pingvint is, szóval ha ezt tudjuk nem fizetünk az argentinoknak értük!

Moerakiban nagy kőgömbök vannak a tengerparton, amit minden túrista megnéz, de igazuk is van, mert tök jól néznek ki és érdekesek is. Az eredetük meg volt magyarázva egy táblán, de nem értettem, valami geológus szleng volt, magmatikus izé, nem értettem, na. A maorik szerint megkövesedett felfordult kosarak, én ezt értem, szóval inkább nekik hiszek.

Itt láttunk delfineket.

Dunedin egy skót hely, jó a főtér, nyolcszögletű és Octagonnak hívják, volt egy színpad és egy zenekar, nézők nélkül. Mostunk és interneteztünk. Innen jó pár kilométerre aludtunk, de az éjszaka folyamán lejátszódott néhány olyan esemény, amit nem részleteznék, de annyit mondhatok, hogy a beleimmel volt kapcsolatban, ezért másnap visszatértünk a helyi kórház megtekintése érdekében.

A sürgősségi osztályon mozogtunk kicsit, ami teljesen olyan volt, mint ahogy az az amerikai kórházsorozatokban szokott lenni, mindenki tök kedves volt, és nem ütüttek ki a defibrillátorral szerencsére. Nem volt nálam a fényképező, de tényleg igazából olyan volt minden, mint a Vészhelyzetben, szóval nem kell elképzelni, van róla film. Végülis arra jutottak, hogy nincs komoly bajom, de azért otthagytam a laborban nekik egy kis "mintát", aminek azért nem volt értelme, mert egyrészt többé nem voltunk Dunedinben ezután, másrészt meg telefonon lehetetlen volt megtudni az eredményt, ráment egy telefonkártya arra, hogy összevissza kapcsolgattak egymás között emberek, mindenkinek el kellett mondani, hogy mit akarok és az összes adatomat lediktálni, majd átkapcsolt valaki máshoz és kezdődött előről az egész.

Na ezután elindultunk a Southern Scenic Route-on (déli szép út :-) ) ami az is volt, volt világítótorony, fókák, oystercatcher nevű madarak ("osztrigaelkapó", az osztrigát amúgy elég könnyű catch-elni, mivel csak egyhelyben fekszik, ahogy a legtöbb kagyló szokott) és ezen kívül sandfly (homoklégy) nevű kis rohadék legyek, amik nagyon kicsik, viszont rohadt fájdalmasat csípnek, nekem főleg a bokámra, a Dettit viszont gyakorlatilag bárhol. Ez az út megkerüli a sziget teljes déli végét, a következő 2 és fél napban nagyrészt ezen maradtunk. Egyébként elég nagy része nincs leaszfaltozva, hanem csak kavicsos-kőzúzalékos, de rendesen vannak kresztáblák, meg karban van tartva, szóval nem gáz.

Megaludtunk egy Surat Bay nevű helyen ahonnan a hostel ablakából fókákra láttunk. Legalábbis ezt mondta a tulaj, de mikor másnap reggel odasétáltunk azokhoz a dolgokhoz, amik a távolban a homokos parton feküdtek, kiderült, hogy fatuskók. Na de nem volt baj, mert igazából volt egy csomó bazi nagy és elég mérgesnek tűnő fóka, szerencsére inkább egymásra voltak mérgesek, nem pedig ránk.

A hostelben egyebek között volt két nagyon ellenszenves csaj, akik stoppal közlekedtek Új-Zéland szerte, az egyik japán volt és ezért furcsa, a másik csak simán furcsa. Mindenkit megkérdeztek, aki kocsival indult a parkolóból, hogy merre megy, és mivel el akartam kerülni, hogy azt kelljen mondanom, hogy "igen, mi is arra megyünk, de nem bírnánk elviselni titeket, mert erőltetetten nevettek mindenen, ezért nem viszünk el", ezért inkább nem kapkodtunk az indulással, hátha elviszi őket valaki más. Nem vitte, ezért végül feltünés nélkül távoztunk.

Először is megtekintettünk a Jack's Blowhole nevű, hát..., na, blowhole-t. A blowhole egy nagy barlang a sziklás tengerparton, egy kráter a víztől kicsit messzeb amit egy föld alatti csatorna köt össze a tengerrel, ahova bemos a víz, és a hullámok ahogy becsapnak, megmozgatják a levegőt is, ami ettől bló (fúj!). Ezután még tovább a Scenic Route-on volt egy szép vízesés (Purakaunuri Falls), meg bazi nagy barlang a parton (Cathedral Caves, bár nemtom mér többes szám, igaz két bejárata van egymás mellett, de egy barlang). A barlang(ok) egyébként csak apálykor közelithető(k) meg, mert dagálykor elönti (őket) a tenger, de véletlenül éppen jókor érkeztünk szóval ezzel nem volt gond.

Itt találkoztunk először az új-zélandi esőerdővel, ahol az aljnövényzet baromi sokféle páfrányból áll, és minden nagyon zöld és buja és vizenyős és az egész olyan, mintha egy óriási üvegházban kirándulna az ember. A vizinövényzetet pedig szinte kizárólag egy kelp nevű algaféle adja, ami asszem a legijesztőbb növény, már ha ilyet mondhat az ember. Az elhalt és partra sodródott darabok és egész növények először is büdösek, de valami nem növényi, hanem állati szaggal, és kinézetre meg leginkább a Predator csapjaihoz hasonlóak, meg vannak rajtuk rejtéyes kis dudorok, meg nagy vastag gumiszerű részek, meg minden egyéb olyan dolog, amiről én az űrlényekre asszociálok, szóval amikor egy elhagyatott tengerparti barlangban a félhomályban ráléptem egy ilyen csápkötegre, akkor koncentrálnom kellett arra, hogy ez csak egy növény, így sikerült sikítva menekülés helyett vagány káromkodással kezelnem a helyzetet.

Láttuk a stoppos lányokat, de szerencsére mi éppen lekanyarodtunk a főútról, épp azelőtt a hely előtt ahol álltak. Esküszöm, arra kellett mennünk, nem csak miattuk kanyarodtunk el hirtelen.

Még további helyeken is megálltunk, volt további világítótorony, további algák, további sziklák, további fókák, és persze további sandfly-ok is. Így érkeztünk végül Bluff-ba, ami a legdélebbi "város" (mindent városnak hívnak, Bluff lakosainak száma kb 2000). Az osztrigáról híres, de szerencsére nem volt szezonja épp, ezért nem kellett megkóstolnunk a ronda gusztustalan kis férgeket, annak ellenére, hogy általában fontosnak tartjuk a helyi érdekességek kipróbálását. Egy közeli domb tetején körpanorámás kilátópont van, már esteledett mire odaértünk, de még pont el tudtunk nézni az Antarktisz felé, nem mintha látszana.

Másnap elindultunk a Southern Scenic Route utolsó szakaszán, itt már nem volt annyira scenic, de még voltak jó kis partszakaszok, meg persze birkák.

Te Anau-ban végre találtunk benzinkutat, már kellett. Meg mostunk, meg interneteztünk, meg ilyesmi, élveztük a civilizációt. Innen indultunk egy 120 kilométeres zsákutcába a Milford Sound megtekintésére, ami egy fjord. Útközben jó pár rövidebb-hosszabb kirándulóút van, pl a Mirror Lakes (tükörtavak) megtekintésére, egy teljesen wheelchair accessible (kerekesszékkel megközelíthető) kb 100 méter hosszú kiránduló-körút.

És vannak "kempingek" is, tisztások az út mellett, ahol lehet sátorozni, és önkiszolgáló jelleggel kell befizetni egy minimális díjat, amiért tűzrakóhely és mobil wc jár cserébe. Egy ilyennél aludtunk, de előtte meg elmentem fát szedni egy olyan buja erdőbe amilyet még nem láttam, mindent benőtt a moha és a páfrány és alkonyatkor különösen misztikusnak tűnt (főleg, hogy megittuk a chilei pisco pálinka végét). Mire kiértem az erdőből kiderült, hogy esik az eső, szóval a tűzrakás elmaradt, helyette még mászkáltam az erdőben amig teljesen be nem sötétedett, és láttam egy erdei patakban egy bazi nagy angolnát, ami annyira nem fontos, de nekem érdekes volt, na.

Másnap egy komolyabb túrát terveztünk (a Marian tóhoz) délelőttre, délutánra meg volt jegyünk foglalva egy hajóra, sétahajókázásra a fjordon. A tóhoz odavissza 3 órát gyalogoltunk, először is átkeltünk egy függőhídon, aztán egy patak mentén haladtunk, aminek akkora esése van, hogy tulajdonképpen egy folyamatos vízesés (Lake Marian Falls), utána meg masszívan elindult az ösvény felfelé, vizenyős, sáros hegyoldalon az erdőn keresztül. Enyhén kiábrándító volt egy óra hegymászás után egy mobil wc-t találni az erdőben, de hát ez ilyen Új-Zélandon. Amúgy a tó lenyűgöző, nagy sziklák között fekszik egy kis völgyben, és a legjobb, hogy senki más nem volt ott rajtunk kívül, szóval (a wc-t leszámítva) igazi érintetlen hely volt. Körben a sziklákról kb 10 helyen vízesések zuhogtak a tó felé, ez egy olyan látvány, ami nagyon idegen és nagyon érdekes volt nekünk.

Ezután tovább indultunk a Milford Sound felé, útközben van egy egysávos és nagyon meredek alagút, toldott-foldott aszfalttal, kátyúkkal. Előtte meg kellett állnunk, mert pirosat kaptunk (értelemszerűen felvátva megy benne a két rányú forgalom), elég sokat kellett várni, de nem volt gond, mert közben minden irányban vízesések voltak, és egy csomó kea, hegyi papagáj. Nagyon értelmes és játékos madarak, és rendesek, hogy szórakoztatják a zöldreváró közönséget.

A Milford Sound-i hajótúra nagyon érdekes és emlékezetes volt, voltak további fókák és rengeteg vízesés mindenfelé, a "part" mindenhol sziklafal, néhol a 700 méter magas. Kb 2 órát hajóztunk, azalatt kb tízszer változott az idő a rövidujjús napsütéstől a viharos szeles esőig. Kipróbáltuk a kimondottan az útra beszerzett poncsókat, amik vízállónak bizonyultak, de a szelet nem szerették, a viharos szélben leginkább a nyakunk körül csapkodva próbáltak elhelyezkedni, ami a többi utast zavarta, mi meg megáztunk, szóval végül az lett a megoldás, hogy egész végig mindkét kezünkkel görcsözen magunkhoz szorítottuk az egész nyavaját. A poncsó nem jó szélben, ezt tanultuk az úton.

A hajózás után elindultunk visszafelé, még tettünk néhány rövid sétát (minden érdekes kirándulóhely tök jól ki van táblázva, meg térképünk is volt, 1 dollár a túrista információnál). Az alagútnál még néztük kicsit a keákat, amint egy lakóautóról próbálták leszedni a műanyag alkatrészeket (a mi ablaktörlőlapátunkkal is megpróbálkoztak, amikor nem figyeltünk). Úgy tűnt egyébként, hogy azzal a kocsival foglalkoznak a legtöbbet, ahol a legtöbbször kergetik el őket, úgy tűnt inkább csak szeretnek "játszani", konkrétan nem kell nekik a műanyag.

Ismét megaludtunk egy út menti kempingben, ezúttal eső nélkül, így tüzet is raktam, és főztem pirított kenyeret. :-)

Másnap Queenstownba érkeztünk, ami az extrém sportok fővárosa és ezért egy nagy túristaközpont rengeteg utazási és extrémsportolási irodával, eléggé nem tetszett nekünk. Viszont van kabinos libegő a hegytetőre, ahonnan király a kilátás és lehet luge-ozni, ami egy kis kerekes kormányozható szánkószerűség, amivel lejtős pályákon lehet száguldozni. Elég nehéz abbahagyni... Végül továbbindultunk Wanaka felé egy hágón keresztül, ami olyan magasan ment át a hegyeken, hogy szinte alig volt növényzet és elég hideg is lett.

Wanaka-ban nem volt olyan szoba, ahol lett volna két ágy, úgy tele volt a Rózsaszín Tehén Hostel, de már ágy kellett nekünk szóval kifizettük a két utolsó szabad ágyat két külön szobában.

Másnap elindultunk északnak, elhagytuk a Hawea majd a Wanaka tavat, mindkettő bazi nagy, nagyon kék és nagy hegyek között fekszik, és szinte egyaltalán nincs rajtuk hajózás. Csomó utánfutós autót lehet látni (főleg nagy terepjárókat, amikre itt igazából szükség van, nem csak a divat miatt) hajókat, csónakokat furikázni, de úgy tűnik, hogy annyira nagy a hely, hogy ez a sok hajó sem látszik meg a végtelen vízfelszínen.

A nap folyamán egy csomó rövid sétát tettünk, megtekintettünk patakokat, függőhidakat, vízeséseket, hegyet másztunk, kiláttunk, stb, stb. Az egész út itt úgy ment, hogy mentünk fél órát, ki volt írva, hogy Mittudoménmilyen Falls, odavissza 10 perc séta, megnéztük, mentünk tovább, fél óra múlva Mittudoménmilyen Falls, és így tovább. Végül így jutottunk át a hágón (Haast Pass) a nyugati partra, a Tasmán tengerhez, amit meg is néztünk egyből egy nagy homokos strandon, de nem volt strandidő, szóval csak bokáig mentünk bele, ha már ott voltunk azért.

A Matheson tó mellett aludtunk a Fox gleccsertől nem messze. Éjszaka állatok szórakoztattak minket, egy oposszum valószínűleg szemetet keresett, 456 ezer szúnyog pedig minket. Utóbbiak reggelre be is találtak mind a kocsiba azon a kis résen amit az ablakon hagytunk megfulladás ellen. Reggel körülsétáltuk a tavat, mert az utikönyv szerint szépen tükröződnek benne a hegyek. És tényleg. Utána irány a Fox gleccser. A gleccser kék, de ezen már nem lepődtünk meg az argentín élmények után, és persze hogy jéghideg patak folyik belőle, ez sem meglepő, de mégis az ember nincs felkészülve ekkora hidegre, amikor belepancsol a vízbe a kezével.

Étkezésünket forradalmasította az a módszer, hogy a készétel konzerveket a hátsó ablakba helyeztük reggel, így napenergia biztosította a meleg ebédet. :-)

Felvettünk stopposokat (nem először amúgy, csak elfelejtettem korábban írni róla!), egy amerikai párt, akik éppen az Antarktiszról jöttek, ott dolgoztak fél évet, és éppen indultak haza Új-Zélandon át. A csaj nemtom mit dolgozott, de az megragadt, hogy a srácot hómunkásnak vették fel, asszem ez a lehető legkilátástalanabb meló, az Antarktiszon havat lapátolni...

Ezután átmentünk és szintén megtekintettük a Ferenc József gleccsert, a Kaiser und König tiszteletére. Ide folyamatosan érkeznek a túristacsoportok, és elég sok pénzért részt vehetnek egy "eredeti gleccsertúrán", amit úgy kell érteni, hogy a gleccser eredeti, de a túra elég lájtos, pofás kis lépcső van vágva, van korlát, minden ami a kénylemes sétáláshoz kell. Kihagytuk persze, szóval lehet, hogy tévedek és csudajó.

Még lendületesen továbbmentünk Punakaiki-ba, ahol megnéztük az ún. palacsinta sziklákat (Pancake Rocks), amik réteges-lemezes sziklák a tengerparton, és persze nem értettem, hogy hogy keletkeztek, mert még mindig nem lettem geológus. Utána kiderült, hogy már 9 órát vezettem aznap azonkívül, hogy 5 órát túráztunk, ezért elég fáradt lettem, viszont még meg akartam nézni a világítós férgeket (glowworm), így addig hisztiztem, amíg a Detti volt kedves vezetni, először életében a rossz oldalon!

A glowworm-ok egy nagy üregben vagy inkább kis szakadékban laknak és világítanak. Zölden és nagyon halványan. Alvás.

Másnap frissen és fiatalosan indultunk ismét a keleti part felé, Artúr hágóján (Arthur's Pass) keresztül. Itt először nem voltak rendesen kitáblázva a sétautak, ha voltak, így nem álltunk meg szinte sehol, csak felvenni egy stoppost, kirakni a stoppost és visszamenni és újra megkeresni a stoppost, hogy visszaadjuk az ipodját, amit a kocsiban hagyott.

Aztán megálltunk egy barlangnál, amiben patak folyik, és kb. 2 óra végigmenni rajta, gyakan a vízben gázolva, de lemerültek az elemeink a zseblámpákban, szóval ezt nem kockáztattuk meg, inkább csak a barlangon kívül fürödtünk a rohadt hideg patakban meg mászkáltunk a sziklákon.

Estére értünk Hanmer Springsbe, ami egy termálfürdővel büszkélkedő kisváros, gondoltuk az kell a magyarnak. Másnap ezért az egész napot a fürdőben és környékén töltöttük, aminek én nagyon örültem, a Detti meg már a végén unatkozott, de hát több mint 10 nap folyamatos autós kirándulás után azért elismerte, hogy kell egy kis pihenés.

Asszem ott nem szokás alkoholt inni a termálfürdőben, de miután végiggondoltam ezt a kérdéskört, rájöttem, hogy az én népem már akkor fürdőbe járt, amikor ők még fel sem voltak fedezve, szóval inkább én okíthatnám őket fürdőkultúrára mint ők engem, ezért ezután nyugodtan fogyasztottam az okosan magammal hozott dobozos sört.

Amúgy a fürdő nem volt valami nagy eresztés, bár úgy csinálnak, mintha valami nagyon extra dolog lenne, de minket nem nyűgöztek le. Az egyetlen igazán jó az volt, hogy voltak nagy kövekkel körülrakott melegvizes kis "patakok" a medencék között, amikben lehetett kellemesen henyélni.

Ja, és egy medencét egy időre lezártak, és nem azt írták ki, hogy "Elnézést kérünk, a medence technikai okok miatt átmenetileg nem üzemel, köszönjük a megértést, Vezetőség", hanem azt, hogy "Hoppá, valaki beleszart a vízbe, mingyár kitisztítjuk, egy óra múlva a medence újra használható, Vezetőség"!

Este ettünk fish and chips-et, de kiderült, hogy ez itt nem egy konkrét étel így együtt, szóval amikor kértem két fish-n-chipset, visszakérdezett, hogy "2 fish, 1 chips?", mondtam nem, "2 fish, 2 chips", amin csodálkozott kicsit, és akkor értettük meg, hogy miért amikor 2 hétre elég sült krumplit nyujtott át, kb 20 kilót. Kicsit túloztam ám most.

Innen másnap északnak kanyarodtunk és felmentünk Kaikoura-ig, ahol a bálnanézés a túristák célja, de mivel a mi büdzsénk már eléggé fogyatkozott és a bálnanézés k**** drága program (nem értem miért amúgy, valószínűleg azért mert csak egy cég indít hajókat, szóval annyit kérnek amennyit akarnak, a rohadt monopólkapitalisták), ezért inkább még egy pár fókát néztünk meg, ingyen. Valamint a Detti evett egy a parton tengeriherkentyűt sütő büféből scallop-ot (ami magyarul asszem fésűkagyló, az az állat, amit a Shell kúton lehet látni), én meg whitebait-et, ami csalihal. Tényleg, kicsi snecik belestül, omlettben. Nemjó.

Itt kupaktanács ült össze, és arra jutottunk, hogy a hátrelévő 2 napban már nincs értelme megpróbálni átfutni a déli sziget északi végét, szóval inkább elindultunk vissza Christchurch felé, ami azért is jó döntésnek bizonyult, mert egyre erősödött egy érdekes surrogó hang az első kerekek felől.

Szóval másnap inkább vissza is vittük a kocsit (visszakaptunk egy napi bérleti díjat, sőt, nem 32 dollárt, hanem 35-öt, mert a kölcsönzős nem akart az apróval bajlódni, azt mondta vegyünk belőle fagyit... lehet, hogy lekezelőnek szánta, de minket ilyennel nem lehet lekezelni, megköszöntük!) Rendes volt az ember (Paul), bevitt minket a belvárosba, mert a kölcsönző egy ilyen ipari park szerű helyen volt a központtól messzebb.

Egyből lendületből elkezdtem nagyobb kölcsönzőket hívogatni egy fülkéből, hogy béreljünk egy kocsit picton-i leadással, onnan indul a komp ugyanis az északi szigetre, Wellingtonba. Az Omega Rentals-nál annyira hadart a csaj, hogy egyáltalán nem értettem, hogy mi van, és amikor többször megkértem, hogy beszéljen már lassabban, végül rájött, hogy az a baj velem, hogy értelmi fogyatékos vagyok es elkezdett tagoltan és hangosan beszélni, és olyan egyszerű mondatokat mondott, amilyeneket csak tudott, igaz, annyira egyszerűek voltak, hogy nem is voltak igazak. Ez akkor derült ki, amikor végülis odamentünk az irodához és egy másik lány elmondta rendes érthető mondatokkal, hogy egyáltalán nincs olyan akció amit a kolléganője mondott (még azt is be akarta magyarázni, hogy nem is őket hívtam, mert azt mondta, a telefonszám, ami a yellow pages-ben van, az nem ők, végül felhívtuk a számot ott, és mitadisten, náluk csöngött).

Szóval éppen a csalódott elkullogást fontolgattuk, amikor német akcentussal szóltak hozzánk. Megijedtünk. Kiderült, alaptalanul, Jana és Meiko ugyanis egy szimpatikus keletberlini párnak bizonyult, akik Ausztráliában laknak, és épp egy kis kiruccanáson vettek részt. Nem Pictonba mentek, hanem onnan egy kb 15 percre lévő városba és már béreltek kocsit. Megkérdezték, hogy nem akarunk-e beszállni, a kocsiba és a költségekbe egyaránt. Mi meg mondtuk, de.

Szóval így mentünk Pictonba, néha megálltunk fókát nézni, egyszer meg visszamentünk egy csomót. Kezdett kifogyni a benzin és megálltunk megkérdezni egy helyit, hogy hol a legközelebbi benzinkút. Megnézte a benzin-mutatót és azt mondta, hogy "ajjaj", majd javasolta, hogy forduljunk inkább vissza, mert az menetirányba eső első benzinkútig nem érünk el.

Egy nagy borvidéken haladtunk át, felmerült, hogy kéne kóstolni (és nem én találtam ki, de igencsak támogattam az ötletet, tekintve, hogy 2 hete először nem én vezettem), de mire elkezdtünk volna komolyabban foglalkozni a projekttel, már bezártak a pincék (micsoda hülyeség!).

A komptermináltól pár percnyire találtunk egy hostelt, ahol tök olcsón megaludtunk egy különbejáratú apartmanban (na jó, nem teljesen külön, volt egy másik szoba is egy német párral, miért van ennyi német Új-Zélandon egyénbként??)

Másnap tehát átkompoztunk a két sziget között, és eközben sikerült megnézni életem egyik legrosszabb filmjét (Shaggy Dog, most néztem meg, hogy magyarul "Összekutyulva", ezekkel a magyar filmcímekkel mi van, de tényleg, ki találja ezeket ki?), ahelyett, hogy a tájban gyönyörködtem volna végig (fjordok, erdő, tenger, azért volt idő nézelődni is), nem is értem, hogy ez hogy történhetett...

Így hagytuk el a déli szigetet és érkeztünk meg Wellingtonba (ahol nagy szél fogadott, egyébként végig fújt, amíg ott voltunk, és állítólag mindig fúj). Kimaradt tehát a déli sziget északi vége, legközelebb ha arra járunk, megnézzük majd azt is. :-)

---