Badami & around

---

After the remnants of the Vijayanagar capital and the intricate carvings the Hoysala temple art, I took a bus to check out the cave temples at Badami and the 2 ancient capitals of the Chalukyas in Aihole and in Pattadakal. The temples were my first introduction to Hindu and Jain cave temple art, and enjoyed it accordingly.
Hovewer the highlight of the day was the countless invitations to wedding ceremonies taking place around town. Apparently is wedding season and I have had women and children trying to drag me from one house to another. I wasn't at ease, as I have no idea if it is normal to accept the invitations or not to a wedding of people whom I never me before... I declined most of the invitations, but the children pushed me trough a door in one of the shacks where some women offered me chai and asked me to sit down with them. it is bad enough not being able to tell how to behave when you are invited to a wedding, add to that that the locals english skills are gone after the questions What is your name? and Which country? after all you can only repeat Katalin and Hungary for 20 times, after you look like an idiot who only know those words
I really wished I could speak Kannada or any other language to have a conversation whith these friendly women ...
The next day I set out to visit Aihole and Pattadakal. On the road I have seen countless trucks with truckloads of people. Apparently everyone was going to a wedding. Aihole is a charming little village dotted with temples, and buildings built of red stone in somewhere around the 6th century. I wondered around amazed by the beauty and the serenity of the place, when I got swarmed by children eager for pen , chocolates one rupee or one photo ( which by now is really worning me out, and what I thought I would get used to it, but I didn't in 4 months.) When they didn't leave me alone I decide to play along and take some pictures and let them have a laugh. It was a mistake. The 10 plus children turned to 20 and the 20 plus childrens number doubled in seconds and they pushed me around all wanting to be on the picture. they were rough, and I ended on the ground. The security has had to come to rescue me. A bit torn and dirty I decide to end my tour in Aihole and headed to Pattadakal. Here I also met ever eager children which by now I started to try to avoid and I was ready tell them to buzz off, if they do not leave me alone. ( they do not undrestand no please, or no thank you, a plain no or either alive me alone please won't work. they just wanted to have fun and play...)Of course they didn't leave me alone... So I gave them an ugly mean look and repeated the words Good Bye!!! with strong, mean voice...Great! My mom would be really proud of me now... I am now converted to a witch ( or is the word starting with a B???) who is mean to children. I just need a wart on my nose.... : (
That is what I hate about India it gets the worst out of me. I would never be rude to anyone anywhere... but I must state that I love India too...
and what I love about it, is that for every horrible moment ( like me in the dirt under 30plus childrens weight who clearly thought that it was a funny game) you always get a reward. There is always a kind voice inviting you for a chai, a helping hand to offer you some water to wash the cowshit off your clothes (after the 30plus children smothered you into it), women sharing their meals on the train or mothering you so others would not bother you. ( I have had a woman scaring the pushy rickshaw drivers off my back in my 2nd day in India, at that stage I clearly wasn't able to look after myself ...Maybe I am still not able to... ; )
I also love that while India gets the worse out of me It also gets the best of me. It makes me want to be a better person and makes me think about helping others, ( I still dont give money to children but that's because the indians told me not to do so, and as much as I love to play with them, I will not offer ever again to take anyones picture while in India...)

A Vijayanagar romok és a csodálatosan díszített ékes Hoysala templomok után buszra ültem és ellátogattam Badamiba, hogy megismerkedjek a hindu és a jain barlang templomokkal, valamint hogy megcsodáljam Aiholet és Pattadakkalt a Chalukya birodalom két valaha volt fővárosának maradványait. A romok, és templomok csodásak voltak, bár őszintén szólva a falu és környéke inkább a helyiek vendégszeretete miatt ragadott meg. Számtalan meghívást kaptam esküvőre, melyet - az etikettet nem ismervén- nem fogadtam el. Badami utcáin sétálva fotózgattam a gyerekeket, kik szokás szerint tollat, pénzt-miegymást követeltek a fotóért cserébe, és visongva tépték ki a kezemből a gépet, amikor megmutattam nekik a róluk készült digitális képeket. Egy asszony mentett meg a rám zúduló egyre növekedő gyermekhad elől s beinvitált a házába. Szintén meghívott egy esküvőre, de őt, is mint a többi elődjét visszautasítottam. (elég az, hogy egy szót sem értek a helyiek által beszélt dialektusból, meg a szokásokat sem ismerem. Hogyan mehetnék el így egy esküvőre? Így is hogy csak teázunk, úgy érzem magam mintha a holdon lennek... Mindenki engem néz, mosolyog. Jó lenne tudni mit, gondolnak rólam... Most először érzem hiányát annak, hogy nem beszélem a nyelvet. Elfogadtam a kínált chai-t és leültem törökülésbe a többi asszonnyal a földre. Természetesen amint híre ment, hogy vendég van a háznál a szomszédok is megjelentek, körbeültek s a gyerekhad a ház előtt nőttön nőtt. Mindenki fotót akart... Természetesen fotóztam, s megígértem - csakúgy, mint Sri Lankán- hogy küldök majd a képekből
Ez az esküvő szezon itt Indiában és az úton Aihole és Pattadakkal felé számtalan teherautóval találkoztunk melynek platóján, egymás hegyén, hátán integetett a násznép 😉
Aihole egy kellemes kis falu. Az itt lakók vályog házait felváltják helyenként a vörös téglából épült templomok. Barangolok egyet a kihalt utcákon (mindenki esküvőn van) és bámulom a fantasztikus építészeti remekműveket melyek a 6. századból maradtak fenn csaknem teljes épségben.
A fő templomban egy csapat gyerek körbevesz (mostanság már eléggé unom a tollat, 1 rúpiát, csokoládét, fotózást követelő gyerekhadat és annak ellenére, hogy már 4 hónapja itt vagyok Indiában nem váltam immunissá irántuk) mivel nem hagynak békén, úgy döntök, játszok velük és fotózkodunk és bohóckodunk egyet... Ez, mint később kiderül nagy hiba volt, mivel a 20 gyerekből álló csapat száma, mint egy varázsütésre megduplázódott és egymást lökdösve versenyeztek ki legyen a képen, végül is engem is felborítva... a biztonsági őröknek kellett, hogy kiszabadítsanak a gyerekhad szoros gyűrűjéből... egy kissé meggyűrten úgy döntöttem elég volt Aiholéből, és irány Pattadakkal. Itt is körbevettek a gyerekek, és most már őszintén szólva tele a hócipőm és mérgesen ripakodok rájuk... Nagyszerű! Anyám büszke lehetne rám es a neveltetésemre... mar csak egy vasorrt kell beszereznem es beallhatok Banyanak...
Sajnos a gyerekhad nem hagy békén, hiába kérlelem, őket könyörgök, szépen hagyjanak békén, nem értenek a szép szóból (a mérges ripakodás sem hat) ők csak játszani akarnak ... Biztonsági őr kísérettel körbevonulok, csinálok pár fotót és már itt sem vagyok...
Ezt gyűlölöm Indiában, hogy kihozza belőlem a legrosszabbat. Soha nem lennék bunkó senkivel, de a nyakamra akaszkodó koldusok- legyen az gyerek, avagy felnőtt itt nem hagynak békén. jönnek utánam, ráncigáljak a ruhám, leprás, avagy más beteg testrészeiket, végtagjaikat tolják az orrom elé, a gyerekek apraja belekapaszkodik a lábamba és azon lóg - vonszoltatja magát. Ez nekik játék- addig nem hagynak békén, amíg csúnyán rájuk nem ripakodok. amikor persze ez megtörténik, utána mindjárt bűntudatom támad, hisz a gyerekek nem tehetnek arról, hogy nem ismerik a gyerekkor örömeit, és hogy olyan szülőkkel áldotta meg a sors, akik kihasználjak őket... a leprás sem tehet arról, hogy beteg, a nyomorék arról, hogy nyomorék...
Hogy miért vagyok mégis itt, mert India minden megpróbáltatást ellensúlyoz. a koldus horda elől mindig van, aki megóv, beinvitál egy teára a hazába, a vonaton mindig találok, kedves asszonyokat kik szárnyuk alá vesznek és etetnek, itatnak. Megóvnak a gonosz tekintetektől, mert minden egyes alkalommal, amikor földre kerültem valaki ott volt, hogy segítő kézzel kihúzzon a tehénszarból (melybe legutóbb a 30 plusz gyerek borított bele fotózás közben), India megnyitotta a szívem és úgy érzem, jó úton haladok afelé, hogy jobb ember legyek és hogy segítsek másokon 😊
Ennek ellenére még mindig nem adok kolduló gyerekeknek se pénzt, se tollat, és annak ellenére, hogy szeretem a gyerekeket, megfogadom magamnak, hogy az Indiai gyerekeket csak távolról fogom ezen túl szeretni, es semmi esetre nem fogom oket fotozni.... 😉

---