Pancake - Palacsinta

---

During my summer time in Italy, my parents had a chance to visit me on the way back from their holiday in France. We spent an awesome day together, I put some pictures up about that time.
I booked a table for us at Villa Gentile where I work and I managed to show my parents how perfect the food is here - even though that they don't serve many meat dishes - sorry Dad!

Mainly in this post I would like to tell about my only time making pancakes for my colleagues at Villa Gentile. I have a really, really good recipe from my Dad, no one beats that.
I decided to make pancakes as a farewell present to one of the Austrian girls who is going back to home. She only came here for a month as this was mainly a holiday for her. We all became good friends and they even promised to visit me in case my next place will be in the mountains for the winter season - in the Dolomits, maybe?
But let's get back to the pancake story.

First I wanted to buy a real pan especially for pancakes. I did not manage to do that since there was no place they sell flat and thin pans... Why are Italians not eating pancakes?!
In the end the only thing I needed to buy were the Nutella and strawberry jam. I quickly asked around and 65-70% of the colleagues prefer Nutella over the jam but so many people would choose jam that I needed to buy one.
Susi, my Austrian colleague filled the pancakes.

I went to Villa Gentile, and asked for some ingredients from the kitchen. For a double portion, I needed 8 eggs only and a few spoonful of flour. And a liter of milk. I also tried to borrow a pan from the cook, which was nearly impossible as he refused to give me any. After asking really nicely he gave me the worst pan he has with high edges. Even though I spotted some pans which were perfect for making pancakes, he told me straight away that he is not going lend those to me.
Wait until I collected the ingredients in front of him. He came to see what I was doing and asked in a nice way: "What the hell do you want to make out of these?!"
Pancakes, I said. His response was a surprised grimace. I asked again if he surely does not want to give me one of the better pans. I've seen that he is considering it, then he tossed it in my hands and made me promise that I'm not going to carve the bottom up with a knife.

I had everything now and started to make the pancakes out of the dough I prepared. The first three were a disaster: the first was enormous, the second was torn because I tried to flip it and the third was torn as well because Susi tried to flip it.
We made around 20 pieces of pancakes from a double portion.

After lunch we appeared with two plates. The reactions were different. Some were excited by the mere sight of the us with plates - as they knew about the pancakes.
Some were excited by the sight of the plates - as they knew they must held some type of food. And some were just staring out of their heads and had no idea what is happening - they were the people who had their morning shifts and they really sleepy.

However everyone was glad when it turned out that it's pancake (in Italian: frittelle). Every single person was looking for the ones with the Nutella, even those people who voted for the jam. These ones disappeared quickly and the colleagues who came later were complaining that it's only jam flavored left.
The pizza-maker guy, 'pizzaiolo' asked me what is this exactly? I told him, it's frittelle. He asked back: What?! Then I told him the Hungarian name: palacsinta (pronounce: palachinta) and he immediately knew which dish I was talking about...

The success is not mine, though - this is my Dad's recipe, and I passed it on to many people now - including my other Austrian roommate, Sandra. She is a real gem when it comes to funny situations and stories.
She tends to look bored sometimes during work but that is the way she looks, you can't help it. After lunch we always eat gelato and she always sticks to her apple, watching her figure, etc.
When I told her while she was working that I'm going to make palacsinta, she said something that it's called palachinken in Austrian and she just loves it so much and she is so happy that we will have that - she kept going on and on about it. I'm not saying that this was the first time I saw here this delighted but it was definitely the first time during work!
These weak Italians only managed to eat 10-12 pancakes out of 18-20. We put the remaining few in the fridge - those who know about its whereabouts will eat them.



IN HUNGARIAN - MAGYARUL





Csütörtökön dél körül végre anyuék is megérkeztek ide, Cavallino-Treportiba. Tök jól kiszámolták: 11.30-kor végeztem, és mikor munka után felhívtam őket, éppen a kempingben bejelentkeztek. Körülbelül egy óra körül elsétáltam hozzájuk és este 7-ig náluk voltam. Utána dolgoztam 4 órát, és mindenki megjegyezte, hogy milyen feltűnően jókedvem van. A legtöbbjük tudta, hogy apuék már itt vannak, aki meg nem tudta, nyilvánvalóan előbb-utóbb megtudta - mert itt mindenki tud mindent. De tényleg.

Pénteken egész nap anyuékkal voltam, és nagyon jól esett, hogy lassabban telt az idő, mint általában a szabadnapjaimon. Mert olyankor sokáig alszom, hamar eljön a fél 3, amikor megkajálunk a többiekkel, utána meg nemsokára este van, és másnap már kezdek reggel...

De most, korán keltem, és szép nyugodtan telt az idő: strandoltunk, fagyiztunk, beszélgettünk és este asztalt foglaltam a Villa Gentilébe, fél 8-ra. Kiöltöztünk, odaértünk, és elég nehezen ismertek fel, mert nem a munkaruhában voltam.

Finomat ettünk, bár rájöttem, hogy apunak nem nagyon tudok húsételt ajánlani, annyira nincsenek itt különleges húsos kaják. Tészta meg pizza viszont dögivel... Anyuval tengeri herkentyűs risottót ettünk, utána desszerteztünk. Jó volt egy kicsit nem a munkára gondolni.

Holnap, hétfőn megint szabadnapom lesz, kicsit érdekes, hogy ilyen hamar, de ezen a héten megy haza az újonnan érkezett osztrákok közül a lány, és csinálok neki palacsintát, apu receptje alapján. Végigkérdeztem az embereket, ki melyiket szereti jobban: a nutellát vagy a lekvárt? Többen csípik a nutellát, de azért úgy néz ki, lekvárt is kénytelen leszek venni. A hozzávalókat lenyúlhatom a konyháról, úgyhogy holnap nagy kihívás elé nézek: sütök, egyedül!

Felteszek néhány képet a családi napomról, sokat úgy se tudok róla írni. Mikor apuék hazamentek, kicsit kellemetlenül éreztem magam, mint az elején, de amint este elkezdtem dolgozni és lefoglaltam a gondolataimat, már jobban éreztem magam.

Majd talán megírom és lefényképezem, hogy szenvedek a palacsintával. Talán. Ha túlélem és nem gyullad fel a lakás.



PALACSINTA



Szóval, ma csináltam a palacsintát, kifejezetten azért, mert az osztrák lány pénteken hazamegy. Már biztos mondtam, ő csak egy hónapra jött ki, neki ez amolyan vakáció, munkával egybekötve. Egészen összebarátkoztunk - mármint, úgy mindannyian. Igyekszünk egymással olaszul beszélgetni, és most már nemcsak az osztrák lányok (Susi és Sandra) ígérte meg, hogy meglátogat az új helyemen szeptemberben, hanem a haza készülő lány is rábólintott, hogy eljön hozzám. Mint kiderült, ha a hegyekbe kerülnék, a környékre - pl. a Hotel Adrianába, a Dolomitokba, akkor a két lánytól 4 órányira lennék, az idősebb osztráktól meg 1 órányira. De ezt majd meglátjuk. Térjünk vissza a palacsintához.

Először venni akartam egy serpenyőt, olyan igazi palacsintának valót. Nem jött össze, az itteni legnagyobb szupermarket nem tart lapos serpenyőt. Ezek nem esznek palacsintát?!?! Így végül csak nutellát és eperlekvárt vettem, mivel egy előzetes közvélemény-kutatás alapján az itteniek 65-70%!a(MISSING) a nutellát szereti jobban (megjegyzem, azt hittem, ez az arány nagyobb...), a többiek a lekvárt. De végül Susi töltötte a palacsintákat és kb. fele-fele arányban gyártotta őket.

Úgyhogy serpenyő nélkül, a töltelékkel mentünk haza. Utána beugrottam a Villa Gentilébe, mivel az A. szerint azt a pár evőkanálnyi lisztet, meg néhány tojást nem érdemes megvenni (mond valamit...), kérjek tőlük, ők meg szívesen adtak - még serpenyőt is! Bár azt úgy kellett a nagydarab szakács karmai közül kivakarni... Nem akarta odaadni! Semmire-se-jó fém serpenyőt akart rám sózni, jó magas peremmel! Hiába szúrtam ki, hogy ott van kettő palacsintasütéshez tökéletes serpenyő, mondta, hogy azt bizony nem adja.

Na, csak várni kellett, amíg a hozzávalókat összeöntöttem az orra előtt. Jött oda lesni, és rém kedvesen megkérdezte: "Mi az anyámat csinálsz te ebből?!" Mondom, palacsintát, mire csak vágott egy csodálkozó fintort.

Kérdeztem, hogy biztos-e benne, hogy nem adja nekem kölcsön a jobb serpenyőt. Láttam, ahogy jár az agya, dolgoznak a kerekek, odaadja-e ennek a lúzernek vagy sem? Végül hozzám vágta, és a lelkemre kötötte, hogy nem hasítom fel az alját késsel vagy más ártó eszközzel.

Így mindenem megvolt leszámítva a robotgépet, így a massza egy kicsit (enyhe kifejezés: rohadtul) csomós volt, és ez egy kicsit lelombozott, hogy finoman fejezzem ki magam. De találtam tésztaszűrőt, amin átpasszíroztam a maradékot, ami fennmaradt a szűrőn, agyonnyomkodtam.

Az első hármat rögtön el is csesztem, mennyiségre: az első hatalmas lett, a második elszakadt, olyan vékony és kicsi lett (mellesleg meg is próbáltam feldobni, és az is hozzájárult a tészta szakadásához), a harmadikat meg Susi dobta fel, az meg azért szakadt ketté. Dupla adagból nem lett sok, kb. 20 darab, de az egész társaság nem volt itt, úgyhogy nem volt belőle probléma.

Megvártuk a fél 3-at, az ebédet, aztán megjelentünk két kistányérnyi palacsintával. A reakció eltérő volt. Volt, aki már örvendezett, mikor meglátta a tányérokat - mert tudta, hogy lesz palacsinta. Volt, aki örvendezett, mikor meglátta a tányért - pedig fogalma nem volt róla, hogy mi az, mert láttam a szemén a kétséget; de abban biztos volt, hogy kaja és ez a lényeg. És volt, aki csak nézett ki a fejéből, és azt se tudta, miről van szó - ők azok, akik szoktak dolgozni délelőttönként és kicsit kómásak voltak.

De mindenki megörült, mikor megtudták, hogy ez palacsinta (olaszul: frittelle), pláne, hogy van nutellás. A lekvár a többségét nem érdekelte, még akkor se, ha előzőleg azt nyilatkozta, a kettő közül a lekvárt szereti jobban. Ebéd után öt perc alatt bevágták a nutellásat, majd a későn érkezők panaszkodtak, hogy nekik miért nem jutott nutellás, mikor nekem azt mondták, ők azt szeretik. Hát, ki későn kel, csak epreset lel...

Az idősebb pizzakészítő, Michele megkérdezte, hogy mi ez pontosan. Mondom: frittelle. Visszakérdez: micsoda?! Válaszoltam, hogy magyarul ez: palacsinta, mire rögtön kiült a felismerés az arcára: hát, miért nem ezzel kezdtem! Ne kérdezzétek, fogalmam sincs, honnan ismeri vagy honnan hallott már róla...

Innen üzenem apunak, hogy nem az enyém a siker, mindenkinek megmondtam, hogy ez az apám egyedi receptje, amit a Sandra már rögtön el is kért, hogy írjam le neki.

A Sandra amúgy egy külön történet volt, palacsinta ügyileg. Ő az, akit folyton csesztetnek, különböző indokokkal, és némelyiknek sajnos van alapja, már én is láttam. De nem ez a lényeg. Egész nap egy kicsit álmos, néha-néha unott arccal közlekedik és szolgál fel, de a szerencsétlen így tud nézni, ez van. Tegnap beszéltük, hogy ma megcsinálom a palacsintát, mire felderült az arca, és mondta, hogy osztrákul "palacsinken", amit most rettentő fonetikusan írtam le, és nem is biztos, hogy így ejtette ki, fő, hogy hasonlít, és tudja, miről beszélek. Tehát, a Sandra sose eszik ebéd után fagyit, mindig almát majszol, vigyáz az alakjára, pedig kis vézna, még félnie se nagyon kell, hogy felszed pár kilót.



De ahogy rájött, hogy az ő kedvenc édességéről beszélek, fülig ért a szája, és nem mellesleg 10-15 percen keresztül be se állt... Végig arról beszélt, mennyire szereti, és mivel lehet megtölteni, és adjam meg a receptet, és amúgy is, már alig várja! Nem azt mondom, hogy először láttam ilyen vidámnak, mert már láttam ilyennek; na de munkaidő alatt! Soha.

Ezeknek olyan nyápic gyomruk van, hogy 18-20 palacsintát se tudtak 10-12-en bevágni. Úgyhogy 5-6 darabot hűtőbe tettünk, aki tud a helyéről, az majd rájár.

---