Utolsó vacsora

---

Vasárnap este aludtunk utoljára Santaremben, mielőtt nekivágtunk az északi terep felderítésének. Nagy tál kagyló, rákocskák, pimenton de padron (sós sült zöldpaprika), és ez mind csak az előétel volt!! Dilma anyu még egy-egy óriási tál rakott zöldséget (igen, külön főzött a vegákra, magára és rám) és húsos krumplis varázslatot készített (cozido á portuguesa) , amihez hozzá sem nyúltunk a bőséges „előétel” után. Joao Luis apu elővette a kispolcról a gyűjteményét: portói ruby és abafado, amarguinha amendoa (mandula likőr). Az első pohárka szerényen, finoman ízlelgetve fogyott el, aztán ahogy rákaptunk az ízére, házigazdák lendületével töltöttünk mindenkinek. A közös fotók és a fél üveg alkohol hatására könnyes volt a búcsú, Dilma és Joao Luis lányaikként szerettek és bántak velünk, a híres magyar vendégszeretet elbújhat az ő portugál fogadásuk mögött. Azt ígérték, hogy ha a gazdasági helyzet jobbra fordul az elsők leszünk akiket meglátogatnak. Ámen.

Hétfőn hajnalban Dilma felkelt csak azért, hogy kivasalja pár ruhánkat, nehogy már gyűrötten induljunk útnak és felajánlotta, hogy bármikor visszajöhetünk hozzájuk kimosni a cuccainkat. Mondtuk Pannival, hogy nem valószínű, hogy ilyen szándékkal térnénk vissza Santarembe, hanem inkább azért, hogy újra jól mepuszilgassuk őket. Soeiro reggel útnak eresztett minket pár portugál sim kártya kíséretében, hogy életjelet tudjunk adni magunkról, mikor merre járunk. 2,5óra múlva már a portói állomáson tébláboltunk, hogy merre is vegyük az irányt. Térkép alapján nem tűnt nagynak a város, elkezdtünk hát gyalogolni a belváros felé. Ötszáz méter 25 fokos emelkedő és pár szentségelés után rájöttünk, hogy a katonaság nem lenne nekünk való, 20kg-os hátizsákkal felfelé kaptatni nem vicces. Próbáltuk egymás gondolatát elterelni „nézd de szép az a ház”, „legalább nincs 40 fok, mint otthon” mondatokkal, eléggé hiábavalóan, a „szerintem már az elején jobbra kellett volna menni” és a „b@zd+ itt minden utca felfelé megy?!” belső kiáltásainkat nem tudták tompítani. Szerencsére mielőtt 12 éves barátságunkat próbára tette volna ez a pár perces gyaloglás, megpillantottuk a megváltó M betűt, éljen a tömegközlekedés!! Budapestiek lévén egy fohászt elmormoltunk, hogy csak ne építés alatt álló vonal legyen, ami még egy évtizedig az is marad, de szerencsénkre egy négy metróvonalat összekötő állomásra bukkantunk. Ledobtuk a cuccainkat, én felmentem jegyet venni. Angolra állítva az automatát sem volt teljesen egyértelmű a játék, két jegyet kértem, de csak egy bilétát nyomtatott ki. Oké, mindegy, számlát eltettem, baj nem lehet. A metró éppen befutott, mire visszaértem. Teljesen pöpec szerelvény, minden ajtóban kallerrel. Panni rámnéz, „na, most kiderül, hogy jó jegyet vettél-e”. Természetesen nem. Az ellenőr elmagyarázta portulish-sel, hogy sikerült két vonaljegyet vennem két db jegy helyett. Mi már jártasak vagyunk Pannival tettetni a tökhülyét a kallerek előtt, Bécsben is megúsztuk, meg különbenis mutattam a számlát, hogy a jószándék megvolt. Elfutni nem tudunk, kiszolgáltatottan álltunk hát és vártuk sorsunkat.
–Hova mentek?
–Még egy megálló és át kéne szállnunk az Aliadoshoz. Portugál diskurzus az ellenőrök között.
– Rendben, a biztonsági őr leszáll veletek, mondta a kaller. Egy utas próbált megnyugtatni minket, hogy gyakran előfordul a tiuristvánokkal, hogy rossz jegyet vesznek, de ettől sem éreztük jobban magunkat. Követtük hát a kopasz Martens bakancsos szekust, aki korrekt angollal elmagyarázta, hogy baromi nagy mákunk van, hogy leszállhattunk és a 150 eurós bünti helyett csak új jegyet kell vennünk 1,95€ értékben. Paff, a bitang nehéz táska minden súlya elszállt. Elkísért minket a jegyautomatához, megmutatta, hogy legközelebb hogyan használjuk azt, adott városnézési tippeket, ajánlott közeli strandot, majd amikor elmondtuk neki, melyik utcát keressük, elnavigált minket a legközelebbi taxi állomáshoz, hogy ne szenvedjünk annyit a hátizsákokkal. Újabb pislogós momentum. Úgy látszik, nekik nem hivatás a szivatás, ennyi.

Megérkeztünk az Invictus nevű szállásunkra, egyből pattintottuk a jéghideg sörit a nagy ijedtségre, -ahogy anyukám szokta mondani- és Panni első hosteles élményére.

---